Előre megfontolt szándékkal
Játszódik a nem túl távoli jövőben.
– Kérem, álljanak fel, megérkezett a bíróság! – mondta a teremszolga.
Mindenki felállt, a terem elcsendesedett. Sokan voltak kíváncsiak az esetre, a tettesre, a gyilkosra.
Belépett a bírónő, a helyére sietett, leült és megszólalt.
– Kalifornia állam kontra George Loose ügyét vizsgáljuk. Ügyésznő, felkészült?
– Igen bírónő, felkészültem.
– Vádlott, felkészült?
– Igen, felkészültem.
– Úgy látom, nincs ügyvédje. Ha szüksége lenne rá, kirendelünk egyet.
– Köszönöm, nem kérek ügyvédet – válaszolta a vádlott. Hangja, határozott volt. Talán kicsit fáradt, de udvarias ember benyomását keltette.
Talán erre gondolt a bírónő is, miközben a vádlottat nézte.
– Rendben! – mondta a bírónő, majd folytatta. – Ügyész asszony, elkezdheti!
Felállt, megigazította kosztümjét, magához vett egy papírt, és a vádlott elé állt.
– Vádlott, az ön neve George Loose?
– Igen.
– A Whitney High Schoolban érettségizett (Cerritos)?
– Igen.
– A Stanford University Bioengineering (biomérnöki/orvosbiológiai mérnöki) B.S. hallgatója?
– Igen.
– A nyáron a UC Berkeley Summer Sessionsen a Neural Engineering (neurális/idegmérnöki) és Biomedical Signal Processing (orvosbiológiai jelfeldolgozás) kurzusokat végezte, és a kollégiumban lakott?
– Igen
– Mi a szakterülete?
– Az agy működésének részletes, nagyon-nagyon részletes feltérképezése a jövőbeli agystimulációs berendezésék készítéséhez.
– Jelenleg nincs doktori végzettsége, sem MD (orvosi diploma), sem PhD (doktori fokozat)?
– Nincs.
Az ügyésznő visszament a helyére, letette az iménti papírt és egy másikat vett fel az asztaláról. Mozdulatai lassúak voltak és elegánsak. Mint egy ragadozóé. Egy halálos tigrisé.
A vádlott ezalatt egykedvűen ült a helyén. Mintha lélekben nem is lenne itt.
– Hogy bírta 23 éves korára ezt mind elérni?
– Ösztöndíjas voltam, szüleim nem tudtak volna támogatni, ezért nyaranta elmentem dolgozni. Már, amikor nem a Berkeley-n tanultam a nyári kurzuson.
– Ön előtt egy szép karrier állt! Mindent eldobott, nem folytatta a tanulmányait, és most még a feleségét is megölte. Előre megfontolt, aljas indokból elkövetett gyilkossággal vádolom!
– Bírónő! – szólalt meg a vádlott. – Válaszolhatok?
– Igen, képviselheti magát.
– Köszönöm, bírónő. Csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy valóban előre megfontoltan cselekedtem. De hogy aljas indokból tettem volna, azt visszautasítom!
Az ügyésznő száján alig látható, gúnyos mosoly futott át. – Most elkaptam a töködet, szépfiú, és ha sokat okoskodsz, még meg is csavarom! Csak egy lépcsőfok vagy a politikai karrierem útján – gondolta. Majd hangosan így folytatta.
– Ön e hónap elsején elment a rendőrségre, és feljelentette saját magát, miszerint meggyilkolta a feleségét. A magatehetetlen, halálos beteg feleségét. Nem segített neki, hanem méreg injekcióval meggyilkolta. Államunk törvényei szerint ez gyilkosság.
– Nem vitatom – válaszolta a vádlott.
– Magyarázza meg az esküdteknek, hogy lehetett képes egy magatehetetlen, alélt nőt meggyilkolni!
Felmorajlott a terem. Tényleg, hogy? Akasztófára vele! És még hasonló hangok hallattszottak a terem különböző részeiről.
– Tényleg kíváncsiak rá? – kérdezte őszinte meglepődéssel az hangjában a vádlott.
– Igen, tényleg. Nem áll össze a kép. Európából hozott magának feleséget, elvitte Mexikóba nászútra, és rá két évre meggyilkolta. Miért nem vált el? Az sem lett volna szép dolog, de legalább érthető. És ami a legfontosabb, nem büntetendő.
– Ha tényleg kíváncsiak rá, elmondom.
Az ügyésznő kényelmesen elhelyezkedett a helyén, két ráncot elsimított a szoknyáján, ugyanazokkal a lassú, szinte már kihívó mozdulatokkal, mint az imént, majd színpadiasan a vádlottra nézett, és megszólalt:
– Éppen nincs más dolgom. – Majd, mintegy észbe kapva a bírónő és az esküdtek felé fordult, és színpadiasan megkérdezte. – Vagy tévedek?
Uramatyám! – gondolta magában a teremszolga, aki már nagyon sok tárgyaláson vett részt. – Van ebben a nőben valami természetes?
– Hát rendben! Akkor elkezdem – szólalt meg a vádlott. – Amikor az alapképzésemet befejeztem, nagyon kimerült voltam. Az ügyésznő szépen összeszedte, mi mindent csináltam négy év alatt. Amikor nem tanultam, akkor dolgoztam, hogy ne kelljen a szüleimet terhelnem, és tényleg fáradt voltam. Marad pénzem, így arra gondoltam, hogy megnézem Európát. Jártam Londonban, Párizsban. Itt találkoztam néhány fiatal honfitársammal, akik éppen egy Budapest nevű városba tartottak egy nagy buliba. Ha jól emlékszem, Sziget fesztivál a neve. Csatlakoztam a társasághoz, vettem egy sátrat is, és bementünk a fesztiválra. Nagy tömeg volt, mindenféle fiatal, mindenféle országból. A második nap délutánján pillantottam meg Annát. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Odamentem hozzá, bemutatkoztam és láttam a szemén, azon a csodálatos szemén, hogy érzéseink kölcsönösek. Szerelmesek lettünk egymásba. A fesztiválból semmire sem emlékszem. Csak Anna csodálatos szemére. A világmindenséget láttam benne.
– Mégis, aljas módon meggyilkolta! – szúrta közbe az ügyésznő.
– Folytathatom? – kérdezte a vádlott.
– Folytassa! – mondta a bírónő.
– A fesztivál után elmentünk egy Szeged nevű városba. Nagyon szép, hangulatos hely. Esténként a Tisza-parton sétáltunk, és nagyon szerelmesek voltunk egymásba. Anna tökéletesen beszélt angolul, sőt, kiderült, hogy fel is vették a Stanfordra. Ahol én a posztgraduális képzésemet akartam végezni. Amilyen gyorsan csak lehetett, összeházasodtunk még Szegeden és visszajöttünk ide. Nászútra valóban Mexikóba utaztunk. És akkor kezdődött a baj. Annának valami miatt sűrű vérzése volt. Elmentünk hát egy magánklinikára a Hospital Ángeles Tijuanába, ahol megműtötték Annát.
Amikor az ügyésznő meghallotta a kórház nevét, elővette a telefonját és írt egy feljegyzést, üzenetet, nem tudni mit.
– A műtét sikeres volt, de Anna fertőzést kapott. Alattomos kór rágta a testét. Eleinte nem is vettük észre. Illetve azt gondoltuk, hogy a műtét még nem gyógyult be. Egyre sűrűbbek lettek a fájdalmai, kimaradoztak a vérzései, illetve teljesen össze-vissza voltak vérzései. Teljesen kiszámíthatatlan volt. Hiába mentünk orvoshoz, hiába feküdt be a kórházba, hiába végeztek Annán műtétet, semmi nem változott. Ellenkezőleg! Egyre rosszabb lett. Minden időmet Annával akartam tölteni. Hiszen itt nem ismert senkit. Szörnyű még belegondolni is, hogy eljött a hazájából ide, és csak egészségügyi alkalmazottakat ismert meg nálunk. Persze, hogy minden időmet Annával akartam tölteni!
Ennél a mondatnál az esküdtek már nem megvetően néztek a vádlottra. Sokkal inkább együttérzően.
– Annyit hiányoztam, hogy nem folytathattam a tanulmányaimat. A biztosításom kerete kimerült. Nem volt más választásom, jelzáloghitelt vettem fel a házra. Arra a házra, amit három évvel korábban egy találmányom eladásának árából vettem. Hogy miért kellettt egyre több pénz? Kiderült, hogy Anna rákos. Talán ekkor kezdett megfogalmazódni bennem egy terv. Ettől kezdve, ha Anna aludt, ott ültem mellette és szakkönyveket olvastam. És csak olvastam, olvastam. Anna egyre rosszabbul állapotba került, a pénzem egyre jobban fogyott, ám a tervem egyre jobban kezdett testet ölteni. És ekkor fogyott el a pénzem teljesen. És ekkor kerestek fel a Pan-American Health Aid Organizationtől (Összamerikai Egészségügyi Segélyszervezet)!
Amikor idáig ért, az ügyésznő szeme elkerekedett (talán ez volt az első emberi, őszinte reakciója ebben a hónapban) és a telefonja után nyúlt. Majd némi koppintás után csalódottan letette. (Ez ma már a második emberi reakció! Vannak érzései?)
– Régóta figyelik a munkámat, mondták, és látják, hogy anyagi gondjaim vannak. De ők megveszik a találmányomat. Nagyon érdekli őket a dolog. Ekkor villant át az agyamon, hogy legutóbb, mikor Annát kórházba vittem, amikor haza értünk, olyan érzésem volt, mintha jártak volna a házban. De nem volt se időm, se energiám még ezzel is foglalkozni. Lefektettem Annát és tovább dolgoztam az ötletemen. Kezdett formát ölteni. Rájöttem, hogy nem is lehetetlen, sőt, meg tudom csinálni. Azaz meg tudnám csinálni, ha lenne pénzem. Persze, kapva kaptam a lehetőségen, hogy elkészítsem a találmányomat. Egy csomó mindent már feltaláltak előttem, nekem csak finomítani, csiszolgatni kellett a gépeken, amiket megrendeltem.
A ház pincéjébe az előző tulajdonos készíttetett egy pánikszobát. Itt kezdtem el összeszerelni a gépet. Néhány dolgot nekem kellett megalkotnom, de hát nekem ez a szakmám. Kitalálni és megvalósítani olyan dolgokat, amik azelőtt még nem voltak. Ha nem lett volna Anna iszonyú betegsége, még élveztem is volna a munkát. Így csak versenyt futottam az idővel. Anna állapota rohamosan romlott. A fájdalmaira kapott gyógyszerek elbódították. Már alig volt tiszta pillanata. A kórházban már nem is fogadtak minket.
Ekkor mondtam el a tervemet egy tiszta pillanatában. Nem teljesen tetszett neki. Egész nap az ágyban feküdt, rendszeresen forgattam, hogy ne legyenek felfekvései, és naponta többször tisztába tettem. De mindent szívesen megcsináltam. Ez nem munka volt számomra.
Az eredeti ötletem az volt, hogy kívülről irányított álommal segítsek a fájdalmain. Hogy legyenek egyáltalán álmai. A sok fájdalomcsillapítótól nem álmodott, csak vegetált. Ha már nem tudom megmenteni az életét, legalább széppé teszem az álmait.
Két-három alkalommal sikerült is. De annyira romlott Anna állapota, hogy megkért, ne kínozzam tovább. Már minden mozdulata fájt, itt fekszik kiszolgáltatottan, betegen. Miért nem fejezheti be végleg úgy, hogy közben szép dolgokat álmodik? Meg sem tudtam szólalni! De be kellettt látnom, hogy igaza van.
Ekkor az egyik esküdt kifújta az orrát. Próbálta halkan, de olyan mélységes csendben hallgatták a vádlottat, hogy mindenki meghallotta. És néhányan követték a példáját. A vádlott sem nagyon tudott uralkodni az érzésein, látszott a vörös szemén, mennyire megrázóak számára ezek az élmények.
– Kér egy pohár vizet? – kérdezte a bírónő.
– Igen, köszönöm – válaszolta a vádlott.
Amíg a teremszolga odavitte a pohár vizet, és a vádlott lassú kortyokkal megitta, egy kicsit megnyugodott és tudta folytatni a történetét. Az ügyésznő most is csak a telefonját nézegette. Mintha egyre türelmetlenebb lett volna.
– Köszönöm, bírónő. Nagyon felkavaró számomra ez az emlék – Majd nagy levegőt vett és megszólalt. – Műszaki szempontból ez egyáltalán nem volt kihívás. De óriási belső harcokat vívtam magamban. Ám bármennyit is vívódtam, mindig arra a következtetésre jutottam, hogy igaza van. Miért van nekem több jogom eldönteni, hogy meddig szenvedjen, mint neki? Némi módosítással elértem, hogy ha belelépni az álmába nem is tudok, de legalább láthatom, mit álmodik. Megkérdeztem, hogy szabad-e. Azt válaszolta, persze, te pupák. És mosolygott. Hetek óta először. Ez a pupák egyébiránt a magyar nyelvben egy kedveskedő megszólítása egy olyan embernek, akit nagyon szeretnek, csak most éppen butaságot kérdezett vagy mondott. A döntéstől szinte kicserélődött. Megbeszéltük a pontos időpontot, még utolsó vacsorát is kért. Paprikáscsirkét galuskával és uborkasalátával. Meg egy pohár finom száraz rozé bort. Mondom, miután megvolt az időpont, mintha kicserélték volna. Voltak fájdalmai, de mintha nem foglalkozott volna vele. Az is lehet, hogy összeszedte minden erejét erre a pár napra, hogy méltó módon távozhasson.
És eljött az utolsó nap, és az utolsó nap estéje. Evett pár falatot az ételből, ivott egy korty bort és várakozón nézett rám. Szinte úgy, mint a fesztiválon a sátramban, amikor először lettünk egymáséi.
– Kezdhetjük? – kérdezte tiszta tekintettel. Olyan szeretet áradt a szeméből, mint az esti sétáink alkalmával a Tisza-parton.
– Tényleg akarod? – válaszoltam kérdéssel.
– Tényleg! – mondta határozottan.
– Egy utolsó csók? – már mindent kitaláltam, csak, hogy húzzam még egy kicsit az időt.
Először lágyan csókolt meg, majd egyre szenvedélyesebben. Majd hirtelen megmerevedett, és éreztem, hogy visszatért a fájdalom.
Lebotorkáltunk a pánikszobába, lefeküdt, ráraktam az érzékelőket, vezetékeket, és most először egy csőben végződő tűt is a karjába szúrtam. A cső másik végén halvány, neonzöld folyadék volt egy üvegben.
– Ez az? – kérdezte. – Ne is válaszolj, nem érdekel. Csak sikerüljön! – mondta fájdalomtól eltorzult arccal. Úgy látszik, véget ért a pár napos varázslat!
– Sikerülni fog – biztattam.
Hátrahanyatlott. Az arcára tettem a maszkot. Még utoljára megszólalt.
– Szeretlek! – suttogta a maszkba.
– Szeretlek! – mondtam én is.
Pár pillanat múlva a Tisza-parton sétáltunk kézen fogva. Hozzám bújt. Megcsókoltam az ajkait, és magamhoz szorítottam. Sípolásra riadtam. Az automata adagolót harminc percre állítottam. Lejárt a harminc perc. Levettem Annáról a tappancsokat, érzékelőket, hátrébb toltam a gépeket, és még egyszer utoljára csókot leheltem az ajkára.
A vádlott ismét elhallgatott. Majd pár pillanat múlva folytatta.
– A többit már tudják. Bementem a rendőrségre és megtettem a feljelentést.
Néma csönd borult a teremre. Senki nem akart, vagy nem tudott megszólalni. Szipogások hallatszottak innen-onnan.
Az ügyésznő sem jutott szóhoz. Automatikusan a telefonja után nyúlt, elolvasott egy üzenetet, és felpattant a helyéről. Még a ruháját sem igazította meg.
– Bírónő! – törte meg a csendet. – Lehet, hogy új bizonyítékok birtokába jutottam. Odamehetek?
– Vádlott, kívánja megtekinteni a bizonyítékokat? – kérdezte a bírónő.
– Nem – válaszolt a vádlott.
Az ügyésznő odasietett és sutyorgott valamit a bírónővel.
– Vádlott! Azt hiszem, ezt tudnia kell. A mexikói kórház ártatlan a felesége megfertőzésének ügyében. Egy olyan segélycsomagból származó kesztyűt használtak, amit a Pan-American Health Aid Organization (PAHAO) néven elhíresült társaság küldött a kórháznak. Ennek a szervezetnek semmi köze a Washingtonban bejegyzett Pan American Health Organization (PAHO) és a Pan American Health Service, Inc. Non-profit szervezethez sem. Sőt, erős a gyanú, hogy szándékosan építettek a névhasonlóságra, hogy ügyfeleiket megtéveszthessék. Mivel látták, hogy a steril kesztyűk se nem sterilek, se nem védenek, mert mikro repedések, szakadások voltak a kesztyűkön ahelyett, hogy megsemmisítették volna az egész szállítmányt, elküldték a fent nevezett kórházba, hogy csökkenthessék az adójukat. Tehát hangsúlyozom: A mexikói kórház műtője kifogástalan volt. A kórház jóhiszeműen járt el; a dobozon ott virított a PAHAO felirat. Ezt rögzítsük! A teljes felelősség a Pan-American Health Aid Organizationt terheli!
Felmorajlott a terem.
– Ez azonban nem változtat az ön ügyén.
– Bírónő! Lehet egy kérdésem? – szólalt meg a vádlott.
– Kérdezzen, George!
A teremszolga felkapta a fejét. Bírónő sosem szólítja keresztnevükön a vádlottakat!
– Elmehetnénk a helyszínre? Hátha eszembe jut még valami nagyon fontos, ami elkerülte eddig a figyelmemet.
– Nem hiszem, hogy szükség lenne rá. Az emberölés büntettében bűnös, ezt ön sem tagadja, az aljas indokot meg kitöröljük a vádból. Már csak az a kérdés, hány évre kerül börtönbe.
– Én mégis ragaszkodom a helyszíni szemléhez. Úgy tudom, nincs kizáró ok.
– Valóban nincs kizáró ok – vonta meg a vállát a bírónő –, ha tényleg ezt akarja. Teremszolga, hozasson egy mikrobuszt az esküdteknek, egy rabszállítót a vádlottnak, és az egyik bírósági autót sofőrrel az ügyésznőnek és nekem.
***
– Na, és mesélj már! Mi történt aztán? – kérdezte a hentes a kocsmában régi jó barátját, a teremszolgát.
– Én nem voltam ott, csak azt tudom, amit a rabszállító sofőrje mesélt. Meg véletlenül hallottam, amikor a bírónő diktálta a titkárnőjének a jegyzőkönyvet. Ez a George gyerek nagyon okos volt. Előre felkészült mindenre. Amikor odaértek, valahogy felrobbantott egy hanggránátot, meg egy fénygránátot. Szegény Billi kísérte a vádlottat! Váltottunk pár szót reggel, mesélte, hogy iszonyatosan fáj a foga! Olyan fájdalmai vannak, hogy szinte már nem is tud másra figyelni, csak a fájdalomra. A vádlott kitépte a félig vak, félig süket Billi kezéből a vezetőszárat, lerohant a pánikszobába, magára zárta az ajtót, befeküdt saját gépébe, és egy utolsó szép álommal követte a szerelmét.
– Milyen finom ember! – szólalt meg a pincérnő.
– Két dolgot hagyott maga után. Egy levelet, amiben elnézést kért, hogy saját kezébe veszi az ítélkezést. De Anna nélkül ő nem is tud, és nem is akar tovább élni.
– És a másik? – kérdezte a hentes.
– Egy film. Ahogy Annával sétál valami folyó partján. Összebújnak, csókolóznak, aztán vége. Na, amikor ezt végignézte az ügyésznő, hát elsírta magát! Ki gondolta volna, hogy vannak érzései?
– Hát tényleg van síron túl tartó szerelem? – sóhajtott pincérnő.
